5. rész: Már az ismerkedésnél elkezdődik: RAM modell és a mentális terhelés

A szerepek nem a házasságban alakulnak ki. Már jóval korábban.

Van egy pont a kapcsolatok kialakulásában, amelyet ritkán vizsgálnak a mentális terhelés kapcsán mert itt rendszerint “még nincs semmi”. Avagy, még nincs közös háztartás, nincs gyerek, és nincsenek kötelezettségek sem. Csak két ember, akik ismerkednek.

De pontosan ez az az időszak, amikor még minkét fél igyekszik a legjobb oldalát mutatni, de a minták elkezdődnek.

Ki szervezi inkább a találkozókat? Ki tartja fejben, hogy a másiknak mikor van fontos napja? Ki emlékeztet, ki követ utána, ki gondoskodik arról, hogy a kapcsolat működik és fejlődik? És ahogy telik az idő, ezek aránya merre csúszik el? Ezek a korai döntések, vagy pontosabban ezek a korai sodródások lefektetik azt az alapot, amelyre a közös élet épül.

A RAM modell: hogyan épül fel egy kapcsolat

John Van Epp pszichológus a párkapcsolatok kialakulását egy dinamikus modellben írja le, amelyet RAM-nak (Relationship Attachment Model) nevez. A modell öt dimenzióban követi nyomon, hogyan mélyül és erősödik egy kapcsolat az idő során:

• Know (Megismerni) — mennyire ismered a másik embert valójában
• Trust (Megbízni) — mennyire bízol benne, mennyire biztonságos
• Rely (Támaszkodni) — mennyire számíthatsz rá a mindennapokban
• Commit (Elköteleződni) — mennyire vagytok elkötelezve egymás iránt
• Touch (Fizikai intimitás) — a fizikai közelség és érintés szintje

Bár ez így már majdnem kerek, amikor gimnazistáknak tartok előadást az Egészséges Párkapcsolati Alapok programomon belül, én hozzáteszem 0. területnek az önismeretet, ami nem szimplán megelőzi a többit, hanem a teljes modell erre az alapra épül fel. Enélkül is hasznos lehet, viszont könnyebb felkészülésre és megelőzésbe fektetni az energiát, mint tűzoltásba.

Azonban ha már ennyivel is tisztában vagyunk sokkal jobban tudjuk navigálni a kezdeti rózsaszín pillangós fázisból a komolyabb felé tartó folyamatot. Van Epp modelljének pont az az egyik kulcsüzenete, hogy ezek a dimenziók egymásra épülnek, ha van kitartás mélyülnek, és az egészséges kapcsolatfejlődésben van egy természetes sorrendiség: a megismerés megelőzi a bizalmat, a bizalom megelőzi a stabil egymásra támaszkodást. Ha ezek felborulnak az instabilitást teremt. Ha például valaki gyorsan elkötelezi magát, mielőtt igazán megismerné a másikat, akkor tudjuk hogy a kis konfliktusoktól a bántalmazásig elég sok negatív következménnyel lehet számolni. Sokkal több esetben mintha a RAM-ra építve közösen figyelünk a kapcsolat tudatos kialakítására… Ebben az esetben az elköteleződésre utaló nagy gesztusok nem mély kapcsolatot jelentenek, hiszen nem előzi meg a többi szint.

De van egy hatodik dimenzió, amelyet bár Van Epp nem nevez külön, de a kutatásai alatt folyamatosan ott van: a szerepek és elvárások implicit kialakulása. És ez az, ami a mentális terhelés szempontjából döntő.

Szerepek az ismerkedés alatt: ami nincs kimondva

Az első hónapokban, amikor a kapcsolat még formálódik, rengeteg minden dől el, de szinte semmi sem tudatosan.

Ki szervezi a programokat? Ha az egyik ember természetesebben veszi kézbe a tervezést mert “egyszerűbb így,” mert “ő jobb benne,” mert “annak a másik is örül”, ez mintává válik. Néhány hónap múlva ez már elvárás. Néhány év múlva ez már “természetes.”

Ki emlékszik a fontos napokra? Ki gondoskodik arról, hogy a kapcsolat érzelmi hangulata rendben legyen? Ezek mind a mentális terhelés korai megjelenési formái, a párkapcsolat életén belül, de akár még a háztartás és a gyerekek előtt.

Van Epp rely dimenziója (az egymásra támaszkodás szintjei) különösen érdekes ebből a szempontból. Amikor valaki úgy számít a partnerére, hogy “ő majd megszervezi,” “ő majd emlékeztet,” “ő majd kezeli” akkor a támaszkodás aszimmetrikussá válik. Már ha csak az egyik fél támaszkodik, a másik pedig többnyire csak viseli.

Hogyan lehet erről már az elején beszélni - védekező reakciók nélkül

Ez az a pont, ahol sokan megrekednek. Mert hogyan mondod el valakinek az ismerkedés elején: “Észrevettem, hogy eddig mindig én szerveztem a találkozóinkat, és emiatt úgy tűnt hogy te csak várod, hogy szóljak”?  Hogyan kérdezz rá tisztán bármilyen témára, és anélkül hogy vádló hangzású legyen? Anélkül, hogy a másik azonnal védekezésbe vonuljon? Bár ez az Együttműködő Kommunikáció technikájában szépen összeszedett modell, azért ide is írok egy rövid útmutatót.

Néhány alapelv, amely segít:

1. Kíváncsiság, nem ítélet.
Nem cél bizonyítani, hogy valami rossz. A cél megérteni, hogyan működtök együtt. “Észrevettem, hogy én szoktam javasolni, hova menjünk. Ez számodra így jó, vagy szeretnéd, ha te is több dolgot szervezhetnél?” Ez meghívás, nem vád. Akkor is ha te amúgy szeretsz szervezkedni.

2. Az én-üzenetek ereje.
“Én akkor érzem magam jól egy kapcsolatban, ha mindketten aktívan gondolkodunk azon, hogyan töltjük az időnket” Ez a saját tapasztalatodról szól, nem a partner hiányosságáról.

3. Kíváncsi kérdések a kapcsolati mintákról.
“Te az előző kapcsolataidban hogy szoktad meg, inkább te szerveztél vagy inkább a másik?” Ez nem szemrehányás. Ez a másik megismerése, tehát a RAM modell megismerkedés dimenziójának mélyítése.

4. A “hogyan működünk” párbeszéd, mint norma.
Ha az ismerkedés korai szakaszában természetessé válik az a fajta párbeszéd, amelyikben mindketten kíváncsiak arra, hogyan működnek a szerepek, az elvárások, a felelősségek akkor ez a szokás viszi majd végig a kapcsolatot. Nem lesz szükség “nagy vitára” évekkel később, mert a rendszeres felülvizsgálat már benne lesz a kapcsolat DNS-ében.

A vonzalom csapdája

Van egy pszichológiai mechanizmus, amelyről Van Epp is ír, és amely megnehezíti a korai mintafelismerést: az a személy, aki gondoskodik, szervez, emlékeztet, figyel vonzónak tűnik. Melegségesnek, megbízhatónak, izgalmasnak, érettnek. Az új fajta figyelem mellett sok olyan láthatatlan rezdülés amit gyerekként megszoktunk és az idegrendszerünk biztonságosnak ítél meg.

Ez nem manipuláció. Ez valódi vonzerő. De van egy hátoldala: ha a vonzalom és az izgalom elvesztése miatt nem beszélgetünk, és a szerepeink egyoldalúvá válnak (ha az egyik ember folyamatosan ad, a másik folyamatosan kap), akkor az nem lesz egy kiegyensúlyozott kapcsolat alapja. Ebből gondoskodói-függő dinamika lesz.

Minél hamarabb látható ez annál könnyebb átrendezni, anélkül, hogy valaki hibássá válna.

A hosszú játszma

A kapcsolat egészségét nem egy pillanat határozza meg hanem az idő alatt kialakult minták összessége. Az elköteleződés dimenziója csak akkor stabil, ha az alatta lévő rétegek (megismerés, bizalom, támaszkodás) is egészségesen kiépültek és rendszeres figyelmet/megerősítést kapnak.

Ha az ismerkedés és a korai párkapcsolati szakasz alatt a mentális terhelés mérete már aszimmetrikusan alakul (tehát ha az egyik ember sokkal többet szervez, gondoskodik, menedzsel, miközben a másik többnyire sodródik), akkor ez az aszimmetria be fog épülni az elkötelezettség alaprétegébe. Nem lehetetlen megváltoztatni. De egyre nehezebb.

A legegyszerűbb pillanat a változásra mindig a legkorábbi. Most.

Amit ebből érdemes elvinned

A mentális terhelés párok közti eloszlása nem a gyerek születésekor kezdődik. Nem a közös lakás beköltözésekor. Nem a házasságkötéskor.

Ott kezdődik el, ahol valaki először természetesnek veszi, hogy a másik majd megszervezi. Hogy a másik majd emlékeztet. Hogy a másik majd figyel.
És már nem látja… már nem fejezi ki, hogy értékeli.

Ez nem ítélet. Ez lehetőség. Mégpedig a legkorábbi és ezért a legkönnyebb.

A következő részben felmegyünk a rendszer tetejére: a társadalmi rétegre, a kulturális és intézményi struktúrákra és megnézzük, miért nem old meg semmit önmagában egyetlen szintű beavatkozás sem. Ez lesz az integrál elméletű AQAL-fejezet.