3. rész: A legbelső réteg

Induljunk belülről kifelé. A kérdés a belső rétegnél: miért cipeled, ha senki nem kéri?

Mert a rendszer már rég beköltözött a fejedbe.

Képzeld el, hogy egy nap mindenki eltűnik. A párod elutazik, a gyerekek nagyszülőknél vannak, nincs senki, akire figyelni kellene. Csend. Szabadság.

Viszont tudod ki marad veled? A listád. Az alap is, és az is amit elkezdesz megírni a fejedben ahogy egy kis levegőhöz jutottál.

Például most mennyire mindenre lenne időd… a könyv amit el akarsz olvasni, de jó lenne alkotni is valamit és kreatívnak lenni… úúú most tudnál egy jót edzeni, vagy kimehetnél sétálni!

Viszont ha sikerülne is ebben az irányba elindulni, és nem lefagyni a lehetőségek végtelen tárházának bénító csábítása miatt, mit teszel? Le tudsz ülni rajzolni, vagy előtte gyorsan elmosogatsz? Nem rossz érzés ha a másik szobában rendetlenség van, és amíg alkotsz nem mehetne egy adag mosás? Már fáj a fejed? Túlgondoltad… Nincs is kedved semmihez? AKkor akár el is kezdhetsz takarítani, úgysem fogod élvezni a hobbid ha közben ara gondolsz mi van a listán. Gyorsan befejezed és aztán pihensz.

Pikk-pakk, abrakadabra, este van és már nincs időd… vajon a gyerekek jól vannak?

Ha ismerős ez felállás akár kisebb részben, akár még intenzívebb formában, akkor már átélted. Vagy van valaki aki elmesélte, milyen ez. 

És akkor azt is tudod, hogy senki nem kérte. Senki nem várja el. Mégis megy. Automatikusan, csendesen, megállíthatatlanul.

Ez a belső réteg. És ez az, ami a legnehezebben változik, mert már nem kell kívülről érkező nyomás, csak jön.

A megszokott én

Joe Dispenza munkájában visszatérő gondolat, hogy az emberi személyiség nagy része nem más, mint szokások gyűjteménye: gondolkodási minták, érzelmi reakciók, automatikus viselkedések, amelyeket annyiszor ismételtünk meg, hogy mára tudatos figyelem nélkül futnak. 5% tudatosság, 95% tudatalatti (most mondtam egy számot, hogy el tudd képzelni). A test megtanulja elvégezni azt, amit az elme eleinte még tudatosan irányított. Már nem egyesével adod össze a számokat a matek feladatban, nem betűnként olvasol. A begyakorolt készségek mind mennek gördülékenyen.

Ez a mentális terhelésre is igaz.

Az első néhány hónapban, amikor valaki anyává vagy gondoskodóvá válik, még tudatosan figyel mindenre. Tudatosan emlékeztet magát. Tudatosan szervez. De az agy hatékony: ami ismétlődik, azt automatizálja. A tervezés, az előrelátás és várakozás, a folyamatos monitorozás - ezek idővel nem feladatoknak tűnnek, hanem egyszerűen olyannak, amilyen te vagy.

Ez az, amit Dispenza a “megszokott én” fogalmával ír le: az identitás és a szokás összeolvad. Nem azt gondolod, hogy “én szoktam megszervezni a dolgokat.” Azt gondolod, hogy “én vagyok az, aki megszervezi a dolgokat.” A különbség óriási!!! Mert az előbbit megváltoztathatod, az utóbbit elveszíteni viszont belső fenyegettséget teremt.

Az agyad egy előrejelező

Lisa Feldman Barrett idegtudósi munkája egy mélyebb magyarázatot kínál arra, miért ilyen makacs ez a minta.

Szerinte az agy alapvetően egy prediktív szerv: nem reaktívan válaszol a világra, hanem folyamatosan előrejelzéseket készít arról, mi várható, és ezek alapján fekteti be ide vagy oda az energiát. Ezeket az előrejelzéseket korábbi tapasztalatok alapján építi fel, tehát minél többször volt igaz egy minta, annál mélyebben kódolódik. Erről már írtam korábban is, ;s m;g fogok is mert nagyon fontos megértenünk a saját működésünket a rendszer kontextusában.

Ha éveken át látsz egy viselkedést ami fájdalmas véget ér akkor a tested a legapróbb jelekre is reagál, felkészít (vagy lefagyaszt) mielőtt a konfliktus a beszélgetésben elkezdődne. 

Ha éveken át te voltál az, aki észrevette a problémákat, te voltál az, aki megoldotta őket, te voltál az, aki felelősnek érezte magát a helyzet kimeneteléért, akkor az agyadban erős, mélyen kódolt előrejelzés él arról, hogy te vagy a felelős. Ez az előrejelzés akkor is fut, amikor senki nem erősíti meg kívülről. Automatikusan aktiválódik, mert az agy azt csinálja, amire betanították. Amire, tudtodon kívül, betanítottad.

Barrett egy másik fontos fogalma az interoception, avagy a test belső állapotainak észlelése. A belső folyamatok megfigyelése és tudatos érzékelése. A krónikus felelősségvállalás, a folyamatos anticipálás fizikai nyomokat hagy: izomfeszültség, enyhe szorongás, a “nem tudok teljesen lekapcsolni” érzése. Ezek nem pszichológiai gyengeség jelei. Ezek egy tartósan aktív idegrendszer jelei, amely megtanulta, hogy sosem biztonságos teljesen leállni.

Siegel: a gondoskodó identitása

Daniel Siegel az identitás és a kötődés kapcsolatát kutatja. Egyik kulcs gondolata, hogy az ember önképe, a  “Ki vagyok én? Mi az én szerepem?”, szorosan összefonódik a legfontosabb kapcsolataival és a bennük betöltött szerepével.

Ha valakinek az identitása éveken át köré épült, hogy ő “a gondoskodó,” “a szervező,” vagy “az, aki mindenre figyel” akkor ennek az identitásnak az elengedése nem egyszerűen kényelmetlenség. Hanem, az előző elmélethez hasonlóan: identitás fenyegetés. De ne szimplán félelemre gondolj, ez a viselkedés szintjén kijöhet dühként vagy bezárkózásként is.

Ez magyarázza azt a jelenséget, amelyet sokan ismernek: valaki felajánlja a segítséget, és te mégis csinálod magad. Nem azért, mert nem bízol a másikban. (Egy másik téma, hogy mit jelent a bizalom…) Hanem mert ha te nem csinálod, valami megkérdőjeleződik abból, aki vagy. A gondoskodás nem csupán feladat lett hanem önmeghatározás. Így leírva azért elég komoly igaz? Én is nehezen szembesültem vele… De csak a radikális elfogadás, a valóság felismerése és az azzal való foglalkozás hozhat változást. Minden más illúzió.

Az előző bejegyzésben beszéltem a metakognícióról, az elme önmegfigyelő képességéről. Ez az a folyamat, amelyen keresztül tudatossá tehetjük ezeket a mintákat. Serdülőkorban már van kapacitásunk arra, hogy gondolkodjunk a gondolatainkról, reflektáljunk a viselkedésünkre és érzéseinkre, csak nem tanuljuk. Így nem is tudjuk gyakorolni. De most már itt vagyunk. Van információ, idegrendszeri érettség a gyakorlás elkezdésére, és irány + belső motiváció, hogy miért.

Nem azért kell a belső önmegfigyelés, hogy megbüntessük magunkat vagy kritizáljuk a működésünket. Hanem azért, mert amit látunk, azzal kezdhetünk valamit. Amit nem látunk, az automatikusan fut tovább. 

És ha megérted magad, akkor a kritikai helyét felválthatja a melegséges önegyüttérzés és a bátorságot jelentő személyes felelősségvállalás is.

A bűntudat, amely önmaga energiaforrása

A belső réteg egyik legkimerítőbb eleme a bűntudat és az a mód, ahogyan önmagát táplálja. Megint csak körbe megyünk, de nem körbe-körbe-karikába, hanem egy lejtmenetes spirálban.

A bűntudat, amelyről itt szó van, nem egyszeri eseményhez kötött. Nem azt jelenti, hogy “most rosszat tettem, sajnálom.” Ez egy krónikus, alacsony intenzitású állapot, amelynek középpontjában egy képtelenül nagy elvárás áll: *mindent jól csinálni, mindenki számára, minden pillanatban.*

Kimondva őrültségnek hangzik nem? Mégis ki akarna ilyen képtelenséget megkísérelni? És aztán belül mégis ez a program fut tovább.

Ha dolgozol: nem vagy elég jelen. 

Ha otthon vagy: nem fejlődsz szakmailag. 

Ha pihensz: hanyag vagy, lustálkodsz, lehetnél produktív. 

Ha kérsz segítséget: terhet raksz másra. 

Ha nem kérsz: kiégett leszel, miért nem kértél segítséget. 

Ha sokat jössz-mész-takarítasz: lehetnél többet a családoddal, mert arra nem fognak emlékezni hogy rendezett a nappali, hanem hogy nem voltál velük. 

Ha a gyerekekkel játszol: nem csinálsz vacsorát?

???

Ez a bűntudat nem logikából táplálkozik, ezért érvekkel nehéz megközelíteni. Nézzük meg egy másik szemüvegen keresztül. Ez egy olyan testi-érzelmi állapot, amely mélyen kódolt agyi előrejelzésekből fakad. Az agy azt jósolja, hogy valami nem elég jó, valami elmaradt, és olyan következménye lesz ami fenyegető. Ez az előrejelzés bűntudatként érzékelhető akkor is, ha objektívan semmi sem hiányzik.

Dispenza ezzel kapcsolatban arról ír, hogy a krónikus bűntudat és aggodalom idővel a test alapállapotává válik. Az idegrendszer hozzászokik ehhez az aktivációs szinthez, és furcsának, sőt, bizonytalannak érzi, ha hiányzik. A nyugalom ismeretlen lesz. A pihenés bűnösnek tűnik. Kézfelemeléssel jelezd, ha már tapasztalatad!

A kettős kötés: elveszíteni azt, aki vagy

Van egy paradoxon az egyéni felelősség mélyén.

Ha valaki megpróbálja megváltoztatni a mintát (tehát kevesebbet kontrollálni, elengedni, nem anticipálni mindent), akkor szembesül valamivel, amire nem számított: 

üresség, szorongás, identitásbizonytalanság.

Mert a mentális terhelés, bármennyire kimerítő, struktúrát is ad. Keretet. Szerepet. Választ arra a kérdésre: ki vagyok én ebben a rendszerben? Mivel adok értéket?

Ha ezt kiveszed, akár önként egészségesebb irányba fordulva, akár külső kényszer miatt, akkor az identitásnak egy darabja meginog. Ez nem azt jelenti, hogy ne tedd meg. Ez azt jelenti, hogy a változás nem csupán logisztikai kérdés, hanem identitásmunka is. Ettől lesz 3x nehezebb, mert nem fizikai feladatokon fog múlni elsősorban a változás sikere, és mérni is nehezebb hol tartasz.

Azonban jó hírem is van. Ez az integráció folyamata: nem arról van szó, hogy a gondoskodói éned “rossz,” és teljesen le kell rombolni. Hanem arról, hogy ki kell bővíteni, helyet csinálni a saját szükségleteknek, a saját identitásnak, a saját életnek, anélkül, hogy a gondoskodás értékét elveszítenéd. Tehát a jót megőrizve, a már nem jó szolgálatot tevő mintákat pedig meghaladva menni tovább.

Ahol el lehet kezdeni

Nem terápiás receptet adok most hanem egy irányt.

A belső rétegen dolgozni azt jelenti, hogy tudatossá teszed azt, ami automatikus. Nem kell pipálgatni vagy megbüntetni magad a lista miatt. Nem megerőltetéssel leállítani. Hanem először csak látni.

Mikor aktiválódik a felelősségérzet?
Mi az, ami rosszat tesz, ha nem te csinálod?
Milyen érzés lenne, ha valaki más rosszabbul, más sorrendben, vagy más módszerrel végezné el?
Ha az a gondolat, hogy “de akkor is én fogom figyelni, hogy megcsinálta-e” automatikusan jön, na ott van a mintázat.

De kezdjük kicsiben. A rálátás maga is gyógyító, nem kell drámai dolgokat tenni mert az nem tartható. Ezért ez sem azonnali megoldás, csak az első valódi lépés.

A következő részben a párkapcsolati rétegre lépünk: mi történik, amikor ez a belső minta találkozik egy partnerrel, aki “csak segíteni akar, ha megmondják, miben.”