Holon elmélet a családban

Mit jelent jól élni? Tudatosnak, boldognak lenni? És amikor erre gondolunk, hányszor jut eszünkbe valaki akivel ezt együtt szeretnénk megtapasztalni?

A mai írásom erről szól: hogyan éljünk jól, együtt.

Mindannyian vágyunk a szeretetre és elfogadásra a kapcsolatainkban, de elsősorban a családban. Ez akkor is így van ha a múltunk megnehezíti vagy épp szinte lehetetlenné teszi, hogy a jelenben harmonikus családi életünk legyen. Épp ezért fontos tudnunk hogyan működünk mi és hogyan működhetnek helyesen a kapcsolataink, hiszen akármennyire tudatosan szeretnénk egy jobb jövőt, a jelen helyzet akkor is hat ránk.

Hogyan működünk?

Mindannyiak holonként vagyunk jelen, ez a működésünk alapja.

A HOLON szó talán új lehet, de ez a kifejezés fogja össze mindazt amiről beszélni fogunk. Ez Ken Wilber integrál elméletének egyik kulcsfogalma: olyan egység, amely egyszerre önálló egész, és ugyanakkor egy nagyobb egész része. A kifejezés eredetileg Arthur Koestler nevéhez kötődik, de Wilber rendszerében válik a fejlődés és a rendszerszintű gondolkodás alapvető építőelemévé.

Egyszerűbb, mint amilyennek talán tűnik: Az egyén holon, tehát egyszerre egész önmagában és rész a családon belül. A család pedig egy egész, de egyben része a tágabb társadalomnak. Tehát a család ebben a megközelítésben nem pusztán emberek együttélése, hanem egymásba ágyazott holonok (egész-részek) dinamikus rendszere. 

Minden szinten négy alapvető törekvés működik:

1. Önérvényesítés / Autonómia

Ide tartoznak az egyén szükségletei: minden ami ahhoz kell, hogy létezni tudjon, emellett az identitása, motivációi, határai.

2. Összetartozás / Közösség megélése

Ide tartozik nagyobb egész stabilitása, céljai, illetve a nagyobb egész szükségletei ahhoz, hogy fennmaradhasson.

3. + 4. Fejlődés vagy Darabokra hullás

A fentiek mellett függőleges vonalon is két irányba hat húzóerő, és fontos tisztázni, hogy a felfelé és lefelé erők nem jók vagy rosszak hanem természetes részei az életnek.

Ezekből az egyik a fejlődés vagy önmeghaladás, a másik pedig a szétesés vagy részekre szakadás. Ezt nem folyamatosan látható nyomásként kell elképzelni valamelyik irányba, hanem a figyelmünk és tetteink alapján történő mozgásnak.

Az egészséges családi működés nem az egyik oldal győzelme a másik felett, hanem dinamikus egyensúly a kettő között. Ahol az egyének folyamatosan foglalkoznak a saját szükségletekkel és a közös kapcsolatokba is időt és energiát fektetnek, ott a kapcsolatban élés viszont fogja szolgálni őket és mindenki fejlődhet és élvezheti a helyzetet. 

Ahol viszont hosszú ideig nincs egyensúly, vagy drasztikus külső hatások miatt teljesen kibillen a megszokott állapotából, ott a családi rendszer szétesése következhet be (például: válás, elidegenedés), és emellett akár az egyén szétesése is (például: depresszió).

E két szélsőség között természetesen több variáció is van, amelyekben az idő múlása, a tudás és tudatosság, és az önérvényesítésre való kapacitásunk is szerepet játszik.

Az egyén mint holon: szükségletek és hozzájárulás

Kezdjük azzal amire a leginkább hatásunk van: magunkkal.

Te, én és mindannyian egyének vagyunk. Az egyén a családban pedig nem pusztán egy szereplő a sok közül, hanem önálló rendszer saját szükségletekkel. Ezeket sokféleképpen kategorizálhatjuk, de hogy hogyan nyilvánul meg nálad és egy másik embernél az különbözhet. 

Biztonság, elismerés, autonóm döntés, pihenés, fejlődés, érték teremtése, intimitás... Add hozzá a listához minél pontosabban azt, ami ahhoz kell, hogy egésznek és egészségesnek érzed magad. Ezeket egy listán talán könnyebb átlátni, de nem annyira vesszük észre amikor minden jól megy és a helyén van a mindennapokban.

Természetesen a társadalmi rendszertől (szintén nagyobb holon) függően be kell állítanunk mikor kell késleltetnünk egy szükséglet kielégülését, és mi az ami nem várhat és rendszeresen kell történnie, hogy működni tudjunk nap mint nap. Itt mutatkozik meg, hogy nincs csak egyén vagy csoport, minden rész és egész hatással van egymásra oda-vissza. Az étkezést és alvást nem tologathatjuk örökké, de van ami nélkül sokáig tudnak az emberek túlélő üzemmódban élni, azt várva mikor tudnak igazán pihenni, feltöltődni, megértésre lelni.

Mi történik akkor, ha nem csak napokat vagy heteket kell várnunk, hanem akár éveket? Ha a szükségleteink tartósan figyelmen kívül maradnak, nemcsak benned, hanem a rendszerben feszültség halmozódik fel.

Minden egyén folyamatosan hozzájárul a családi egészhez: érzelmi jelenléttel, anyagi erőforrásokkal, időráfordítással, döntésekkel, normák és értékek közvetítésével. Ha az egyén kimerül nem tud beadni a közösbe. Ha a család mint nagyobb egész nem tudja ilyenkor megtámogatni az egyént, akkor egyre rosszabb lesz a helyzet. Két irányba mehet a dolog: felbomlás vagy egyensúlyi állapot visszanyerése.

A szétesés folyamata:

Képzelj el egy anyát aki teljesen kimerült és mint egyén már csak kullog, de még beleteszi minden maradék erejét a családdal való törődésbe. Mi történik ha továbbra sem kap támogatást, nem tud megpihenni és a család sem szolgálja az egyéni jólétét? Vagy a teste adja fel (betegség, baleset) vagy a lelke (depresszió). Itt az egyén “bomlik fel” vagy “esik szét”.

Ugyanezt elképzelhetjük egy apával is aki rengeteget dolgozik az anyagi biztonság megteremtésén, problémák megoldásán. Vagy egy gyerekkel aki az iskolai nyomás és feszültség miatt van rosszul, és nem tudja mi történik vele.

Szétesés jele lehet, hogy ha megpihenni nem is, de a figyelmünket ideig-óráig elterelhetjük étellel, itallal, digitális cirkusszal, vagy ezektől sokkal drasztikusabb anyagokkal. A szétesés ritkán jelentkezik azonnal, sokkal lassabban nyilvánul meg ha nincs az egyének között kommunikáció.

Tehát mi kell ahhoz, hogy az egyén jól legyen? Hogy képesek legyünk fenntartani a létezésünket, de nem csak túlélni?

Wilber szemléletében minden holonnak van egy „önmegőrző” és egy „önmeghaladó” dimenziója. Az egyén akkor egészséges, ha képes önmagát képviselni és arra is képes hogy önmagán túllépni a közösség érdekében. 

Tehát ki tudom fejezni, hogy mire van szükségem, és a közösség megértően reagál rá, illetve én is látom mire van szüksége a család működéséhez, és ezt meg tudom adni (helyzettől függően itt-ott tudom kicsit késleltetni a szükségleteimet a családi egység érdekében, ami még nem árt nekem).

Példák:

Egy “önmegőrző és önmeghaladó” példa erre, hogy megfigyelem és elismerem milyen szükségleteim vannak jelenleg, de a kisgyermekem szükségleteit elégítem ki először (étel, alvás, szeretet, aktív figyelem, friss levegős nagymozgás, játék). Ezzel könnyebb lesz neki és az egész családnak is. Békésebb viselkedés, könnyebb érzelem szabályozás, nyugodt légkör. Ha egy kicsit éhes vagy fáradt vagyok attól még tudom élvezni az együttlétet, nem szenvedek benne, és végül még a kapcsolódásból eredő jó érzésekkel is gazdagodom. Így az egyének és a kapcsolat is gyarapszik.

 A “széteső” példa erre, ha belül már sikítok, de akkor is a gyereket látom el először, de minden nyűg és szinte már fizikailag fáj a gondoskodás. Viszont a gyerek így sem lesz teljesen boldog, belül feszül vagy szorong, nem érzi a kapcsolódást, és csapong. Ha érzelmi kitörése van nincs aki segítsen közös érzelem szabályozásban, hiszen a szülő is üres tankkal vánszorog. Fizikailag életben marad, de a teste stressz állapotában van. A szülő és a gyerek is széteső folyamatban vannak egyénileg, és a kapcsolatuk is (mint nagyobb egész) hiszen a kötődést és kapcsolódást nagyon nehéz ilyen állapotban gyakorolni.

A család mint nagyobb holon: szükségletek és visszahatás

A család mint rendszer saját szükségletekkel rendelkezik: stabilitás, kiszámítható struktúra, közös értékek, együtt töltött minőségi idő, konfliktuskezelési mechanizmusok, közös hagyományok ápolása. Amikor ezek teljesülnek (tökéletlenül is!), a család visszahat az egyénre: növeli a pszichológiai biztonságot, védőhálóval lát el amiben az egyén kiteljesedhet, erősíti az identitást, érzelmi szabályozásban segít, támogatja a fejlődést. 

Röviden: a rendszerelmélet logikája szerint a rész és egész kölcsönösen feltételezik egymást. Ha a családi struktúra instabil, az egyén túlterheltté válik. Ha az egyén kiég, a család kohéziója sérül.

Az egyensúly megbillenése

Ahogy már írtam, az egyensúly könnyen kibillenhet, de nem ez a gond, hanem az egyensúlyi állapot visszanyerése és közben eltelt idő hosszúsága.

Mik a leggyakoribb torzulások? A vízszintes vonal szélsőségei: túlzott egyéni érdekek vagy túlzott közösségi alávetettség.

Túlzott individualizmus:

„Én igényeim az elsők.”

”Azt akarom csinálni, amihez nekem van kedvem.”

Ennek lehetséges következményei a széteső kapcsolati szerkezet, párhuzamos életvitel kialakulása (társas magány), vagy az érzelmi eltávolodás. Egy ideig talán azt gondoljuk egyénenként rendben vagyunk mert mi magunkkal foglalkozunk, de lassan megérezzük a kapcsolati törések általi fájdalmat is.

Túlzott kollektivizmus

„A családért mindent, magamért semmit.”

”Majd akkor pihenek amikor a többiek jobban érzik magukat.”

”Én erős vagy, tudok várni, előbb a többiek szükségletei legyenek kielégítve.”

Következmények lehetnek az elfojtott szükségletek, passzív agresszió, kiégés.

Ken Wilber szóhasználatával élve: az autonómia és a közösségi beágyazottság közti szélsőségesség megszilárdul, a rendszer pedig elveszíti az alkalmazkodást lehetővé tevő rugalmasságát.

Egyszerűbben: az egyéni egészség és a párkapcsolati egészség közti szakadék olyan mély lesz, hogy nem tudjuk egyszerűen és gyorsan újra áthidalni.

Az egyensúly helyreállítása: elmélet és módszertan

Nincsenek azonnali megoldások egy olyan helyzetre amely felé évekig haladtunk… és ezt nehéz megemészteni. A kimerült ember azonnali megkönnyebbülésre vágyik, és reményre, hogy ezután más lesz. Ez természetes. Épp ezért fontos minél hamarabb kicsiben elkezdenünk olyan gyakorlatokat, amelyeket minél hamarabb pszichológiai biztonságot adhatnak. Ez egyrészt belső önismereti folyamatot, másrészt apró kommunikációs gyakorlatokat jelent.

Erőszakmentes kommunikáció, avagy együttműködő kommunikáció

Marshall Rosenberg modellje (EMK) kiváló eszközt ajánl a holon-egyensúly visszaállítására. Eleinte furcsa lehet, erőltetettnek tűnhet ez a fajta önkifejezési stílus, de idővel természetessé válik. Amikor többen is igyekeznek minél tisztábban beszélni magukról, hogy segítsenek a másiknak megérteni mi zajlik bennük, annál közelebb kerülhetnek egymáshoz. Kövessük az alaplépéseket:

1. Megfigyelés ítélet nélkül
   
   
2. Érzelem megnevezése
   
   
3. Szükséglet azonosítása
   
   
4. Konkrét kérés megfogalmazása
   
   

Példa családi kontextusban:

Nem - „Soha nem segítesz semmiben!”

Hanem - „Amikor este egyedül pakolok el (megfigyelés), fáradtnak és túlterheltnek érzem magam (érzelem, megélés), mert szükségem lenne együttműködésre és pihenésre (szükséglet). Meg tudnánk beszélni, hogy a vacsora utáni rendrakást osszuk fel? (kérés)”

Ez a megközelítés nem jelenti azt, hogy azonnal megkapjuk amire szükségünk van, viszont számunkra segít tisztábban látni. Meglátni milyen értéket adok, mi az amit erőmön felül teszek, és eközben mire lenne szükségem. Ez elkezd elválasztani a reménytelenségtől, hogy csak a másik menthet meg és a másik hibáztatásától, ha nem teszi. Így jobban védi és erősíti az egyéni felelősségvállalást és önérvényesítést, miközben tiszteletben tartja a kapcsolatot és a rendszer integritását.

Az idő és energia beosztása, a sürgős vagy fontos szerkezet áttekintése

Stephen Covey időgazdálkodási mátrixa segít a családi prioritások rendszerszintű átgondolásában. Ez is a kommunikációra épít, ami szintén gyakorolható. Tekintsünk el egy pillanatra a házimunkától és más napi teendőktől, nézzük rá az ábrára kapcsolati és kommunikációs szintjén.

A négy terület egyszerű (és számotokra személyre szabható) példákkal:

Sürgős és fontos: kapcsolati vészhelyzetek elhárítása, hirtelen felmerülő helyzetekben egymásra számítani a megoldásban

Nem sürgős, de fontos: mély beszélgetések, szükségletek megosztása a másikkal, őszinte önfeltárás, kötődés erősítése, kapcsolatépítés, tervezés

Sürgős(nek érezhetjük), de nem fontos: a másik hangulatára azonnal reagálni

Nem sürgős és nem fontos: közös tévézés, netes görgetés

A családi egyensúly tipikusan azért borul fel, mert túl sok energia megy el a „sürgős, de nem fontos” kategóriára kapcsolati szinten (reaktív működés) és más területeken is (megválaszolni az osztály Facebook messenger üzenetet ahogy pittyen a telefon), miközben a „nem sürgős, de fontos” területek (kapcsolatépítés, beszélgetések, közös tervezés) háttérbe szorulnak.

Gyakorlati lépések lehetnek még:

Egyéni szinten:

• Heti önreflexió: mire ment el az időm és energiám?
  
• Mely családi szükségleteket szolgáltam tudatosan?
  

Családi szinten:

• Heti szinten tartsunk családi kupaktanácsot, legyen szokás az aktív egymásra figyelés egy olyan időpontban amikor nem vagyunk éhesek/álmosak.
  
• Prioritások közös meghatározása.
  
• Feladatmegosztás átlátható módon, rugalmasan.

Ez nem csupán hatékonysági kérdés, vagy annak megteremtése, hogy mindenkinek legyen lehetősége az általa kellemesebbnek ítélt házimunkát elvégezni, hanem holarchikus újrarendezés: a részek és egészek működésének tudatos összehangolása.

Az egyensúly jelei

Egy magunkra és egymásra figyelmet szentelő integrált családi holonban pedig megmutatkoznak az egyensúly jelei például abban, hogy az egyén mer szükségletet kifejezni, a közösség pedig képes reagálni anélkül hogy identitásvesztést élne meg (elvesztem a szülői/partneri státuszom ha másképp reagálok mint eddig, stb). De olyan módon is megnyilvánulhat, hogy a konfliktus már nem tűnik fenyegetésnek, hanem fejlődési lehetőséget látnak benne a felek, vagy például az autonómiát és az összetartozást nem ellentétként éljük meg, hanem egymást támogató erőnek.

Záró gondolatok: A család nem egy kemény szikla, ami csak túléli a természet viszontagságait, hanem egy élő és fejlődő rendszer. Amikor az egyén jól van, a család erősödik. Amikor a család stabil, az egyén biztonságban fejlődik. Az egyensúlyt nem végállapotként kell elképzelnünk, hanem folyamatos finomhangolásként. Épp ezért a holon-elmélet arra hív, hogy ne válasszunk az „én” és a „mi” között, érjenek össze az eddig külön haladó utak.